Az állambiztonság – ezen belül is a belső elhárítás – helyzetét nagymértékben meghatározták a rendszer névadójának személyes élményei és törekvései. Kádár János rendszeresen hivatalos látogatást tett a Belügyminisztériumban, és az illetékes KB-titkárokhoz (így Biszku Bélához) hasonlóan eligazításokat is tartott az állomány számára. Hosszas bel- és külpolitikai helyzetértékelései mellett többször részletezte a rendszer önértelmezése szempontjából lényeges „kétfrontos harc” aktuális követelményeit, egyes konkrét esetek kapcsán pedig megfogalmazta dicséretét, esetleg bírálatát.

„A jövőben is lesz dolgunk bal- és jobboldali opponensekkel, de hogy melyik a veszélyesebb, arra nem lehet sablonos választ adni.” (1964. március 25.)

KLERIKÁLIS REAKCIÓ

„A Belügyminisztérium rendszeresen jelent, abból bizonyos dolgokat megtudunk. A múltkor viccelődtem, és azt mondtam: mint ex-katolikus fellebbezni fogok, hogy protestáns csirkefogókat is tartóztassanak le. Lehet, hogy úgy van, hogy a Belügyben havonta, mint a málnát, 6 szerzetest letartóztatnak. Ha maguknál elcsíp az alosztály előadója egy szerzetest, az már világpolitika. (…)hat Üdvözlégy Máriát, attól a rendszer még nem dől össze. Az más jellegű tevékenység, mint ahol a gyutacsokat szedik össze.” (1965.július 20.)

A RENDTEREMTÉS ALAPELVEI

„…hányszor volt már, tényleg nagy gazemberségek esetén is, hogy tartsunk sorrendet, először volt elvtársi beszélgetés, aztán figyelmeztetés, majd rendőri kihallgatás stb. S lehet rájuk hatni. Persze, itt van egy bizonyos szakmai nehézség, a BM félti és óvja a hírforrását. Ezt meg kell érteni és figyelembe kell venni. De valóban érdemes feljegyezni, hogy igenis, a dolog menetében hasznosítani kell a rendelkezésre álló információt, és megpróbálunk rá így vagy úgy hatni. A cél az, hogy tényleg ne szaporítsuk a népköztársaság ellenségeinek a számát. És mi marxisták vagyunk, hiszünk a személyiség fejlődésében.” (1966.február 1.)

AZ AMNESZTIÁRÓL

„Magyarországon a börtönök 1956-ban kiürültek, az ellenforradalmárok kinyitották a kapukat, és üresek lettek. Utána egy bizonyos idő múlva megteltek, részben a mi harcunk és munkánk eredményeként. Aztán volt egy széleskörű amnesztia – 61-ben, vagy nem tudom én mikor –, hát ki nem ürültek, de azért hely keletkezett a börtönökben. Elmúlt egy pár év, megint tele voltak a börtönök. (…) már talán egy évvel ezelőtt mondtam az elvtársaknak, hogy én már tudom, hogy maguk hogy dolgoznak: ameddig van hely a börtönben, becsukogatnak, ha nincs hely, akkor nincs tovább mit csinálni. [Derültség] (…) Ez egy vicces dolog, de azért komolyan is gondolkozzanak ezen, elvtársak! Különösképpen azon, hogy a belügyi munka mértéke nem az, hogy mennyi ember ül börtönben.” (1974.december 13.)

A BÜNTETŐPOLITIKA TAPASZTALATAI

„…büntetőtörvényeink ne olyan következményekkel járjanak, hogy az állampolgárok megengedhető nagy többsége büntetett állampolgár lesz. Ne felejtsük el a régi tapasztalatokat: az 1956-os ellenforradalomnak egyik mozgató eleme az volt, hogy akkor az országban több mint egymillió büntetett állampolgár volt.” (1978.január 24.)

A BELSŐ ELLENZÉKRŐL

„Egyébként, amit mi adminisztratív intézkedésnek hívunk, az adminisztratív, de nem mind belügyi. […] Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának, hát ezt mindenütt a világon csinálják, és ez még nem is adminisztratív intézkedés, kellemetlenkednek nekik, no, mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt, vagy mit tudom én, mi a rossebet, hát miért nem lehet ezt megcsinálni? Lakást is megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba. […] Ennek egymillió módja van, amit úgy hívnak, kellemetlenkedni kell nekik.” (1982. március 2.)